Let me see him say...hello,hello...

Nyugtalanító telefonhívást kaptam az ex-munkahelyemről,ahonnét azért távoztam,mert túlságosan is közeli viszonyba kerültem a kollégámmal,aki nem mellesleg a nagy-nagy főnök unokaöccse+akkor még a csoportvezetőm élettársa is volt.
Semmi gond nincs a szerelemmel,kivéve ha
A,az illető foglalt
B,egy helyen dolgoztok
C,a munkahelyeden mindenki tud mindenkiről mindent,ez esetben viszont senki sem tud semmit,vagy ha igen,mindenki alád-mögéd kavar.

Szép vállalkozás volt lekoccolni az amúgy kellemes munkakörnyezetből,de képtelen voltam a szeretőt játszani,mert nekem annál több kell.Én sosem lesz A Másik,max A Következő. El is váltunk,szép csendben,senki sem tudta,miért jövök el,én szűk két hónap alatt feldolgoztam a munkahely meg a srác elvesztését is.Azóta nem beszéltünk egy árva mukkot sem,és nem is áll szándékomban megnyitni a kommunikációs csatornákat (annak súlyostesti a vége.De tényleg.).
Ám ma felhívtak onnan,ahonnan angolosan távoztam,szavak nélkül,csak a főnökök meg két munkatárs tudtával. Persze elindultak a találgatások,hogy miért lépek le onnan,de senkinek sem meséltem igazából. Szóval ma jön a telefon: holnapig kell leadni az adóbevallásokat,hoppá,hiszen én alá sem írtam a papírjaimat...hogy eljövök.Amikor eljöttem,január 18-án reggel,idestova 4 hónapja, azt mondták,majd kiküldik,vagy hívnak,ne aggódjak.Egyik sem történt meg,és már épp kezdtem azt hinni,hogy be se voltam jelentve,nade mindegy,legalább tapasztaltam kicsit a szerelemről megint...hát felhívnak,hogy holnap be kéne mennem.
Kollégámat utoljára februárban láttam,és nem túl kellemes szituációban.Ciki,amikor másnaposan jössz rá,hogy hülyeséget csinálsz. Hát mit gondolnak,mennyit bírok én? Minden idegszálam küzd a holnap ellen,és ennek egy oka van:nem akarom látni. Mert tudom,hogy amint egymásra nézünk,el fogok bódulni,és akkor oda a négy hónapja építgetett fal,meg hogy kigyógyultam a hülyeségből.Az élettársával már nincsenek együtt, de még mindig egy asztalnál melóznak,a vérszívó kolléganőm pedig,aki szintén hajtott a srácra (30 éves nő,gyereke és élettársa van.-a szerk. megjegyzése...),azóta is kérdezget rólam,hogy mi van velem.
Persze ideális esetben nevetve állnék oda eléjük a kigyúrt,magas,kellemesen jóképű barátommal, nem lenne irdatlan herpesz a számon,sem ótvaros szőke tincsek a hajamban,amiktől holnap megszabadulok,ha jó,ha nem,és nem rándulna össze a gyomrom a gondolatra,hogy vissza kell mennem.De ez nem az ideális eset. Sőt. Ennél nem is lehetne nem ideálisabb.